Ez a Mikulás a
világvégi erdőben éldegélt egy nagy kamrás, kicsi házacskában. A nagy kamrára
ugyancsak szüksége volt: ott tartotta a gyerekeknek szánt ajándékokat. A sok
mindenféle között cintányérozó bohócot, játék babákat, kisautót, nagyautót,
zakatoló mozdonyt, a szomszédok bosszantására is alkalmas trombitát lehetett
látni, de ez utóbbit mindig olyan gyerek kapta, aki a hangos trombitaszóval nem
zavarta a szomszédokat, mert jól tudta a Mikulás, hogy rossz szomszédság török
átok.o, eljött az a nagyon nevezetes nap, amikor a jó gyerekeknek ajándékot
visz a jó szívű nagyszakállú. Persze, akad olyan gyerek is, aki hol jó, hol meg
nem. Az ilyen gyereknek az ajándék mellé intő szavakat is visz ez a jóságos, de
kicsit szigorú Mikulás. Meg is szeppen egy-egy gyerek, még az is előfordul,
hogy a kisebbeknél eltörik a mécses. Hanem a Mikulás zsákja kárpótlást nyújt az
ijedelemért.

 

Ebben az évben
kicsit szórakozott volt a Mikulás. Szűkös idők jártak kiserdőn, nagyerdőn, még
a világvégi erdőben is, ahol ő lakott. Kevesebb ajándékot tudott összegyűjteni,
ezért gondolatai folyton azon jártak: hol szerezhetne még újabbakat a
gyerekeknek a meglévők mellé.Végül hatalmas zsákja, ha nem is lett színültig
tele, mint máskor, azért most is megpocakosodott. Hanem a töprengő, szórakozott
Mikulás véletlenül a saját cicáját is belerakta a zsákba. Nyávogta pedig a
cica, Cincilimincili, erősen:

- Én a zsákból
kimennék! Fognék inkább egérkét!

Hat pompás
rénszarvas repítette a szánt, vitte a Mikulás az ajándékokat a gyerekeknek.
Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha a rénszarvasok nyávognának. Meg is jegyezte:

- Drága segítőim,
jókedvre derítőim, miért nyávogtok?!

A hat rénszarvas
sértődötten kapta hátra a fejét:

- Miért
nyávognánk, egyikünk sem macska!

Csóválta fejét a
Mikulás, azt hitte, hogy képzelődött.

Elsőnek egy kicsi
házikónál állt meg a szánkó. A háztetőn üres gólyafészek várta a tavaszt és a
gólyákat, bent a szobában pedig öt gyerek az ajándékokat. A Mikulás mindegyikük
fejecskéjét megsimogatta és kinyitotta a zsákját. Ezúttal nemcsak a gyerekek
lepődtek meg, hanem ő is, mert a zsákból Cincilimincili nevű cicája mászott elő
panaszos képpel. A gyerekek nagy örömmel simogatták, azt hitték, hogy a cica az
ajándékuk. A Mikulás azonban elmagyarázta, hogy ez az ő cicája és tévedésből
tette a zsákba. Ünnepélyesen elnézést kért Cincilimincilitől, a gyerekek pedig
a legszebb ajándékokat kapták: pörgethető csíkos csigát, lendkerekes
tűzoltóautót, focilabdát a fiúk, a két kislány pedig egy-egy szőke és göndör
hajú, kék szemű és nagy szemű babát.

A legnagyobb
meglepetést azonban most hozta a legkisebb fiúcska, Pistike. Kucsmát húzott a
fejére (apukájától kérte el), kabátját kifordítva vette magára és egy icipici
zsákocskából (akkora volt, mint egy uzsonnászacskó) kolbászvéget vett elő. A
cica elé lépett. A cicaorr rögvest izgalomba jött, felemelkedett. Pistike, aki
most a Mikulás szerepét játszotta, mély hangon így szólt a cicához:

- Tied ez a
kolbászvég! Aki á-t mond, mondjon bé-t! Ez itt egy nagy kolbász – vége, minden
jó, ha jó a vége!

Mindenki nagyon
nevetett, legjobban a szakállas Mikulás. Csak a cica nem nevetett, hanem
kolbászvéget evett.