Betlehem csendes kis város, lakói pásztorok és földművesek, akik nem sokat tudnak a világ folyásáról. A városka egyetlen nevezetessége, hogy itt halad keresztül az Egyiptomba vezető karavánút.

Egy napon sűrű porfelhő kerekedett az úton. Három ember közeledett teveháton, a tevéktől megszokott tempóban. A ruhájuk után ítélve gazdagok lehettek, s az is látszott rajtuk, hogy messziről jöttek. Mindhárman a káldeus csillagászokra jellemző csúcsos süveget viselték.

Arcukon a bölcsek nyugalma és higgadtsága tükröződött. Egyikük, egy ősz hajú idősebb férfi, a társaihoz fordult:

- Érzem, hogy nemsokára célhoz érünk.

- Már éppen ideje - válaszolta a mellette haladó. - Két hónapja, hogy útra keltünk a csillagot követve. Hosszú utat tettünk meg ez alatt, de végre megláthatjuk a Megváltót! Azt hiszem, ez kárpótol minket minden fáradságért.

A harmadik utas, aki eddig leghátul haladt, most felzárkózott hozzájuk.

- Gáspár, Menyhért - kérdezhetek tőletek valamit?

- Mondd csak, Boldizsár öcsém - biztatta őt az ősz Gáspár.

- Látom a csomagjaitokról, hogy ti is visztek ajándékot a Megváltónak. Megmondanátok, hogy mit?

- Én mirhát - válaszolt Menyhért. - A Megváltó ugyanis a földkerekség ura és királya. Illő tehát, hogy illatos mirhából készült kenetet használjon. Aztán ha felnő, a mirhát belekeverheti a borába, amitől az még édesebb lesz. Az édes bor pedig megédesíti az életét is.

- Nagyszerű - lelkendezett Boldizsár - és te, Gáspár bátyám, mit viszel?

- Aranyat. Aranyon ugyanis mindent megvehet, amire szüksége van.

- Én pedig tömjénnel ajándékozom meg - büszkélkedett Boldizsár. - A mi vidékünkön található a legjobb minőségű tömjén. Füstjének illata igazán méltó egy uralkodóhoz.

Ebben a pillanatban a tevék mintegy vezényszóra megálltak.

- Mi az, mi történt? - lepődött meg Boldizsár.

- Nem tudunk továbbmenni, valaki sziklákat gördített az útra! Kerülni sem tudunk, mert balra a hegyoldal akadályozza a haladást, jobbra pedig szakadék tátong. A három bölcs leszállt a tevéjéről és a kőtorlaszhoz ment.

- Próbáljuk meg együtt elmozdítani a sziklákat - javasolta Gáspár.

Éppen lehajoltak egy hatalmas kőtömbhöz, mikor egyszerre megelevenedett mellettük a hegyoldal. Torzonborz, lerongyolódott, botokkal és husángokkal felfegyverzett emberek vették körül őket.

- Védjük magunkat! - kiáltott a kardjához kapva Boldizsár. Társai is felegyenesedtek, de többre már nem volt idejük. Az útonállók megragadták őket, s mire felocsúdtak, megkötözve hevertek az úton.

- Ez jó fogás volt! - dörzsölte a tenyerét egy óriás termetű férfi, aki nyilván a csapat vezetője volt. - Fogjátok meg őket és induljunk a táborhelyre!

A rablók ekkor a tevékre kötözték a vándorokat, félrehordták az út szélére a köveket és elindultak. Majdnem napnyugtáig haladtak úttalan utakon, árkon-bokron keresztül, mikor végre egy barlanghoz értek. Ott megálltak.

- Vigyétek be a málhát és a foglyokat! - utasította embereit a bandavezér. A rablók lerángatták a bölcseket a tevékről, a barlang egy sötét zugába lökdösték őket, és nekiestek a málháknak. Gyönyörű selyem és bársony ruhák kerültek elő. Az élelmesebbek rögtön lehajigálták rongyaikat és a pompás öltözékeket vették fel. Egy-egy szebb darabon néha össze is vesztek.

Egyszer csak az egyikük nagyot kiáltott:

- Idenézzetek, egy egész láda arany!

A többiek mindent elhajítva tódultak hozzá, hogy lássák a mesés kincset.

- Hé, vissza! - kiabált a vezér. - Aki hozzá mer nyúlni, annak kitekerem a nyakát! Az aranyról közösen fogunk dönteni, addig a ládát bezárom és a kulcsot elteszem.

- És a foglyokkal mi legyen? - kérdezte valaki a homályból.

- Majd meglátjuk. Nem hiszem, hogy szabadon engedjük őket.

- Úgy van! El kell vágni a torkukat! Így nem hozzák a nyakunkra a katonákat. A vándorok rémülten figyelték a fejleményeket. Egy hórihorgas alak előhúzta a kését és hozzájuk lépett.

Arcán gonosz mosoly bujkált.

- Állj meg! - szólt rá a vezér. - Aludjunk rá egyet. Holnap majd döntünk a sorsukról.

A foglyok megkönnyebbülten lélegeztek fel. Mivel időközben besötétedett, az útonállók hozzáláttak, hogy vacsorát készítsenek. Tüzet raktak a barlang bejáratánál, nyársra húztak egy birkát, s valahonnan egy tömlő bort is kerítettek.

- A foglyoknak nem adunk enni? - kérdezte egy fiatal legény.

- Micsoda?! - hördültek fel a többiek. - Arra a néhány órára amíg élnek, nincs szükségük evésre.

Nemsokára igen magasra csapott a hangulat. A rablók a gazdag zsákmány fölötti örömükben rövid idő alatt a sárga földig leitták magukat. Mire feljött a Hold, mindegyikük részegen horkolt a tűz körül elterülve. A vándorok szomorúan nézték a bejáraton át látszó sötét égboltot.

- Ma látjuk utoljára - sóhajtott Menyhért. - A nyíláson keresztül ekkor egy fényes csillagot pillantottak meg.

- Nézzétek, a mi csillagunk! - suttogott Gáspár. - Hiába követtük volna annyi időn át?

Hirtelen a sötétből bátortalan suttogás hallatszott:

- Jó uraim, figyeljetek!

- Ki vagy te? - fordultak meglepetten a hang irányába.

- A nevem nem fontos, segíteni akarok rajtatok.

- Ez az a fiú, aki vacsorát akart adni - mormolta Boldizsár.

- Nem venném a szívemre, hogy megöljenek titeket - folytatta a fiú. - Elvágom a köteleiteket és visszaadom a málháitokat is. Miközben beszélt, villant a kése és a foglyok kötelei a földre hulltak.

- Miért teszed ezt velünk? - kérdezte Gáspár értetlenül, miközben elzsibbadt tagjait dörzsölgette.

- Nem régen álltam közéjük - bökött a fiú társai felé. - Régebben koldulásból tengődtem.

A nyomor űzött ide. Itt mindenem megvan, de mégsem tudom megszokni ezt az életet. Nem vagyok képes embereket gyilkolni!

- De siessetek, mert ha észrevesznek, végem van! - A három vándor óvatosan kilopódzott a barlangból. Mire felszerszámozták a tevéiket, a fiú is megjelent a málháikkal.

- Válaszolj egy kérdésemre - fordult hozzá Boldizsár. - Az rendben van, hogy az életünket megkíméled, de a csomagjainkat miért adod vissza?

- Nem tudom megmagyarázni... Valami belső erő kényszerít rá. Ne kérdezd, hogy mi, mert nem tudok rá választ adni. Hanem most már tényleg menjetek!

- Várj csak! - fogta meg a vállát Gáspár. - Nem akarsz új életet kezdeni?

- Hogyne akarnék, de tudod, hogy nincs rá lehetőségem. Ha volna egy kis földem, építenék egy házat, családot alapítanék, és békében élném le az életem. De a nincstelenség arra kényszerít, hogy a rablók között maradjak. - Gáspár elgondolkodva simította végig a szakállát. Látszott, hogy erősen vívódik magában. Végül így szólt:

- Látom, fiam, hogy képes lennél a becsületes életre. Nos, én, hozzásegítelek ehhez.

Belemarkolt az aranyat rejtő ládikóba és egy vászonzacskóba kiszámolt ötven aranyat.

- Tessék - nyújtotta át a fiúnak -, ebből új életet kezdhetsz. Menj el minél messzebbre innét, és valósítsd meg az álmaidat!

Gáspár elfordult a megdöbbent fiútól és felszállt a tevéjére. Társai követték a példáját, s a három bölcs ismét elindult arra, amerre a csillag vezette őket. A fiú hosszasan nézett utánuk, majd amikor eltűntek a sötétben, sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba.

A vándorok sebesen haladtak a bozótoson át a karavánút felé. Egy idő múltán Boldizsár az öreg Gáspárhoz fordult:

- Mondd, miért tetted ezt? Tudtommal az aranyat a Megváltónak szántad?

- Maradt még elég a ládában. Egyszerűen az történt, hogy az eszemmel szemben a szívemre hallgattam.

Lassan szürkülni kezdett az ég alja. A Nap épp akkor bukkant elő a hegyek mögül, mikor a kimerült vándorok visszataláltak az előző délután elhagyott karavánútra. Ahogy haladtak a reggeli napfényben, egy útfordulónál szívszaggató sikoltozásra lettek figyelmesek. Gyorsabb járásra ösztökélték a tevéiket, hogy lássák, mi történik. Egy szempillantás múlva düledező házikó tűnt fel előttük. Az út szélén egy ravaszképű férfi két kisgyermeket rángatott, mellettük pedig egy asszony kiáltozott kétségbeesetten. Amikor meglátta a feléjük tartó vándorokat, hozzájuk futott.

- Jó urak, segítsetek rajtam! Ez az ember el akarja vinni a gyermekeimet!

Boldizsár és Menyhért leugrottak a tevéjükről és a ravaszképű mellett termettek.

- Mit akartok tőlem? - nézett az rájuk meghökkenve. - Én csak a törvény adta jogaim szerint járok el!

- Mi történt? - fordult az asszony felé Menyhért.

- Jó uram, ez az ember kölcsönzött nekem huszonöt aranyat, s most ötvenet követel vissza.

- Persze hogy követelek! Hiszen ebben állapodtunk meg, mikor megkötöttük az alkut!

- De mit akarsz a gyerekektől? - kérdezte Menyhért.

- Ó, igen távolról jöhetsz, ha nem tudod, mit mond ilyenkor a törvény. Ebben az esetben ugyanis jogom van eladni az asszony gyermekeit rabszolgának, hogy így visszakapjam a pénzem. - Könyörülj rajtunk! - sikoltott a nő térdre borulva. - Csak egy kis haladékot adj!

Vagy adj el engem rabszolgának!

- Téged? Érted ugyan nem sokat kapnék!

Ez alatt az öreg Gáspár is lekászálódott a tevéjéről. Odament az uzsoráshoz és megvetően így szólt hozzá:

- Mennyivel tartozik neked az asszony?

- Amint mondtam, uram, ötven arannyal. Se többel, se kevesebbel.

Gáspár visszament a málhájához, kinyitotta a ládikót és leszámolt belőle ötven aranyat.

Ezután visszament a ravaszképűhöz.

- Tessék, itt a pénzed! - Hanem most már ereszd el a gyermekeket!

- Az uzsorás mohón kapott az aranyak után. Gyakorlott mozdulattal megszámolta, s egy perc múlva úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Az asszony bénultan térdelt a földön, szinte fel sem fogta, mi történt. Gáspár odavezette hozzá a gyerekeit.

- Köszönöm, köszönöm! - tört fel a hála az anyából.

- Áldjon meg az Isten a jóságodért! - Gáspár nem válaszolt az örömkönnyeket hullató asszonynak. Határozott léptekkel a tevéjéhez ment, nyeregbe ült és elindult Betlehem irányába. Nemsokára a társai is követték őt.

- Már száz aranyad hiányzik - jegyezte meg Boldizsár. - Ha így folytatod, nem marad, belőle semmi mire célhoz érünk. - Ó, ha sejtette volna, hogy nem is jár olyan távol az igazságtól! Úgy tűnt, mintha az ország minden koldusa tudomást szerzett volna Gáspár jó szívéről. Szinte minden útfordulónál találkoztak egy-egy ülő, álló vagy sántikáló emberrel.

Volt úgy, hogy csoportosan jöttek. Szánalmas külsejüket látva Gáspár szíve mindannyiszor megesett rajtuk. Egy idős, szinte ruhátlan férfinek még a köpenyét is odaadta. Egy másiknak a saját kezével kötözte be a sebeit. A későbbiekben az aranyat rejtő ládikót már be sem zárta.

Hiába tette volna, hiszen percenként ki kellett nyitnia, hogy egy-egy koldusnak adjon belőle.

- Gáspár, Gáspár - csóválták fejüket a társai - nem lesz ennek jó vége! Ő azonban nem válaszolt.

Déltájban elérték Betlehem első házait. Gáspár ládikójában addigra csak nyolc-tíz arany maradt. Áthaladtak a városon, s némi keresés után ráakadtak arra a helyre, ahol a Szent Család lakott. Halkan benyitottak a rozzant ajtón. Odabent szegényes környezet fogadta őket, amitől erősen elütött az ő gazdag külsejük. Láttukra József és Mária meglepetten álltak fel.

- Isten hozott benneteket - köszöntötte őket József. - Mi járatban vagytok?

- Az újszülött Megváltót, a Messiás Királyt keressük. Láttuk csillagát napkeleten, eljöttünk hát, hogy hódoljunk előtte. Mária a fal mellett álló jászolra mutatott. A bölcsek szíve nagyot dobbant. Elérkeztek végre a céljukhoz! Mindhárman a jászolban fekvő Gyermekhez léptek és térdre borultak. Elsőnek Menyhért vette elő az ajándékát.

- S íme, mirhát hoztam, Uram, a legjobb fajtából. A mi országunkban csak a legelőkelőbbek engedhetik meg maguknak, hogy ezt használják. Úgy érzem ez méltó ajándék a Messiás Királynak.

Ezután Boldizsár szólalt meg:

- Én tömjént hoztam. Ha majd felnősz, illatos füstje feledtessen el veled minden gondot.

Mindketten Gáspárra pillantottak, aki zavartan nézte a földet, mert nem tudta hogyan kezdje a mondandóját. Ekkor a Gyermek, aki eddig aludt, kinyitotta a szemét és az öregre nézett.

Gáspár felnyitotta a ládikót és akadozva kezdte:

- Ez a láda tele volt arannyal, amikor elindultam. Útközben azonban... - Az öreg itt elakadt, de a kis Jézus bíztatóan nézett rá.

- Tudod -, folytatta Gáspár nekibátorodva - utam során olyan sok szegénnyel és rászorulóval találkoztam, s mindegyiken megesett a szívem. Nem tudtam hidegen nézni a nyomorúságukat. Így aztán mire ideértem ennyi maradt az ajándékból.

A Gyermek felé fordította a ládát, amelyben csak néhány arany árválkodott. Szégyenkezve hajtotta le a fejét.

Ebben a pillanatban mintha hangot hallott volna. Mintha a Gyermek szólt volna hozzá!

- Gáspár, emeld fel a fejed, nincs okod szégyenkezni!

- De hiszen üres kézzel jöttem, ez a néhány arany semmi!

- Dehogy jöttél üres kézzel! Amit azokkal az emberekkel tettél, azt velem tetted. Amit nekik adtál, azt nekem adtad. Hidd el, számomra a te elosztott ajándékod a legértékesebb.

- Hallottátok? - ugrott fel az öreg. - Beszélt hozzám!

- Kicsoda? - húzta össze a szemöldökét Boldizsár. - Nem hallottunk semmit.

- Pedig igazat mondok! - Gáspár segélykérően nézett a kis Jézusra. A Gyermek alig észrevehetően visszabólintott.

- Láttátok? Most már biztos vagyok benne, hogy Ő szólt hozzám!

De a társai továbbra is hitetlenkedve néztek rá. A szemük mintha ezt tükrözte volna: „megbolondult szegény."

- Gáspár -, szólalt meg ekkor Mária - nem képzelődtél és nem is vagy bolond. Én is hallottam, hogy a fiam szólt hozzád! Az öreg bölcs megrendülten borult térdre a jászol előtt.

- Köszönöm, Uram! - csak ennyit tudott mondani. Könnyek gyűltek a szemébe, az örömkönnyei. Élete legboldogabb percei voltak ezek.